+36203941412 info@kecskesildi.hu

Aki mer az nyer, fejest ugrani a sikerbe, egyszer fent, egyszer lent, a félelem a fejedben létezik és még sorolhatnám milyen címötletek jutottak eszembe, de hogy mire is gondolok olvassátok el.

Különleges élményekben nem volt hiány a nyáron sem, de gondolom ezzel mindenki így van. Két gyerekes anyukaként többek között megfordultam játszótéren, kalandparkban, strandon. Amellett, hogy élveztem a nyarat, nem nagyon tudtam kibújni a bőrömből és bizony megfigyeltem magam mellett, a többi családot is egy-egy helyzetben. Két példát szeretnék nektek elmesélni. Az egyik strandos élmény, amikor is három különböző magasságból 1,5 méter, 3 méter, és 5 méter magasból lehetett leugrani egy feszített víztükrű medencébe. A fiaim előszeretettel környékezték meg a tornyokat. A nagyobbik (10 éves) lazán vette a kis, és közepes magasságot. A kisebbik (9 éves) a 1,5 méteresről simán leugrott, a 3 méteresnél megtorpant. És itt kezdődik valójában a sztori. Egy darabig lentről figyeltük, ki hogy oldja saját félelmét, milyen technikával kezd neki a feladatnak. Ami igazából nem egy feladat, mert senki nem adta ki nekik, ők maguk szerették volna ezt az élményt bezsebelni. Szerintem ha összeadjuk a bizonytalansággal töltött percek számát, ami a magasból való letekintést, a mindenki mást magam elé engedést is magába foglalja, akkor szerintem akár más fél óra is eltelhetett.

Próbáltuk lentről biztatni őket, nem ment. Volt hogy odajöttek hozzánk, kisebb motivációs tréninget tartottunk, de akkor sem sikerült. Felmentünk mi is leugrottunk a legmagasabbról, példát mutattunk, de még ez sem volt elég.

Kérdezte a kisebbik:

– Anya te nem félsz?
– Már hogy ne félnék? Oda állni és lenézni 5 méter magasból, letekinteni az átlátszó vízbe, félelmetes.
– De, akkor hogy csinálod?
Elmondtam neki, hogy nem hagyok időt, hogy a negatív gondolataim lebeszéljenek róla, lépek kettőt és már ugrok is.

 

Szerintem ilyenkor szülők, ha tehetnénk leugranánk helyettük (közösen, egymás kezét fogva nem lehetett ugrani), vagy megoldanánk mi a szituációt, de nem tehetjük. A lényeg, hogy mindenkinek a saját félelmén kell tudni felülkerekednie. A kisebbik a strand zárása előtti utolsó félórában áttörte a félelmét, és leugrott a 3 méteresről. Legyőzte saját magát és félelmeit. Óriási ováció, és taps fogadta. Mondanom se kell, hogy utána alig lehetett kiszedni a medencéből, annyit ugrott még. A nagyobbiknak nem sikerült leugrani az ő általa kitűzött magasságból. Ő csalódottan távozott. Hiába mondtuk neki, hogy semmi baj, majd legközelebb, nagyon sok mindenben sokkal ügyesebb, ez ma így sikerült. Ő csalódott magában.

Alapvetően szerintem minden szülő szeretné a gyerekének a legjobbat, és sok esetben akár kipárnázni az életét, hogy ne érjék kudarcok, de bizony el kell ismerni, hogy vannak olyan szituációk, amikor mi kevesek vagyunk és csakis a gyerekek megküzdési módján múlik, hogy egy-egy helyzetet hogyan tudnak megoldani, és abból hogy nyernek önbizalmat.

A másik élmény egy kalandpark volt, ahol kötélpályákon kellett kúszni, mászni, csúszni, illetve egy nagyon magas falat megmászni.

Miután nekem nem volt zárt cipőm, így nem tudtam részt venni a családi élményben, de lentről figyeltem az eseményeket. A kék pályán, egyik fától a másikig kellett átcsúszni. Volt egy fiatal pár, ahol a férfi nagy nehezen átment, de a hölgy 15 perc győzködés után sem merte megtenni. A párja várta a túl oldalon, lentről biztatták vadigenek, de nem merte. Utána jött az én nagyobbik fiam, aki egy laza mozdulattal biztosította magát, és átcsúszott. Még mielőtt elrugaszkodott valamit mondott a hölgynek, aki ő utána megpróbálta és sikeresen átért a túl oldalra.

Azóta se mondta el a fiam, mint mondott neki… ezután még megmászta az óriás falat, ami 5 emelet magas volt és simán leugrott utána bízva abban, hogy a kötél megtartja. Elégedetten zárta az aznapi teljesítményét.

A következtetést mindenki vonja le. Nekem a tanúság az volt, hogy ami egyik nap nem sikerül, másik nap még sikerülhet. A támogató közeg elengedhetetlen, de el kell fogadni, hogy bizonyos esetekben még nem elég. Mindenki a saját tempójában tud haladni, azonban a komfort zónán belül nem történnek nagy csodák. Az önbizalmat pedig a saját magunk által bezsebelt sikerek erősítik a legjobban.