+36202104411 info@kecskesildi.hu

Sokak számára tabu témáról írok, így kérem csak az olvassa, aki nyitott tud lenni ebben a kérdésben. Én először a halállal gyerekkoromban találkoztam, amikor szeretett nagypapám itt hagyott minket. Valamiért vittek magukkal a temetési ügyintézés során. Akkor döbbentem rá életemben először, hogy az ember élete ráfér egy A/4-es fehér papírra. A mamám sorolta, hogy milyen általános iskolába járt a papa, hol dolgozott stb… én meg csak ültem ott kábán, hogy valóban ez a legfontosabb a leélt 67 évből, hogy ki hova járt iskolába???

De a papír mérete véges, bele kell szorítani mindent. De hát ez nem sikerülhet, hogy lehet elmondani valakiről, milyen ember volt? Szinte sikítottam belül, amikor a búcsúztatón, csak a sablon hangzott el. De hát ez nem is az én papám. Miért nem mondják el, hogy mennyire tudott szeretni, milyen csibész volt, milyen kérges volt a keze a sok munkától, hogy mennyire tudott bosszankodni, ha a Trabant nem indult, hogy mennyire utálta a nagy felhajtásokat, mert ki kellett öltözni. És most itt vagyunk nyakig begombolt ingben, amit a papa utált, itt hallgatunk egy búcsúzót, arról hogy hová járt iskolába.

Ez az élmény nagyon meghatározó volt számomra. Azóta sajnos sok temetésen voltan már, és megrendítő számomra, hogy nagyon kevés hozzátartozó mer úgy elbúcsúzni a családtagjától, ahogyan azt valójában szeretné az illető. Mert mit mondanának? Mit fognak szólni? Nem ez a szokás….

És elmegy valaki úgy, hogy mindenről szólt az utolsó útja, csak éppen róla nem.

A halál épp olyan velejárója az életnek, mint a születés mégis tabuként hallgatunk róla. Míg régen faluhelyen sokkal természetesebben kezelték a halált, búcsúzást, temetést, addig manapság eltaszítjuk magunktól ezt az egészet, mintha velünk nem történhetne meg. Sokan azzal próbálják elterelni a figyelmet, hogy minél nagyobb körítést csinálnak, hogy szinte észre se vegyük mi történik itt valójában.
Azt gondolom, hogy nem azzal adjuk meg a végtisztességet, hogy a legdrágább temetést szervezzük az elhunytnak, a legnagyobb koszorút vesszük neki. Nyilván van, akit ez megnyugtat, hogy ő mindent megtett, ami csak tőle telt. De talán azzal tesszük a legjobbat, ha csendben leülünk és végig gondoljuk, mit jelentett nekünk ez az ember, és mit üzen nekünk földi élete.